44
Maria és Altaïr odaért a vár pereméhez, és kezdtek olyan orgyilkosokkal — a Testvériség tagjaival — találkozni, akik ismerték őket. De a találkozások távolról sem voltak barátságosak. Az egyikük már majdnem úgy haladt el mellettük, hogy semmi jelét nem adja az ismeretségnek, de Altaïr megállította.
— Testvér! Beszélj velünk egy kicsit!
Az orgyilkos kénytelen-kelletlen feléjük fordult, de az arckifejezése komor volt.
— Mily okból beszélnék veletek? Hogy csomóba köthesd az elmémet azzal az ördögi tárggyal?
Azzal gyorsan elsietett, nem volt hajlandó többet mondani.
Ám azonnal követte egy másik orgyilkos. Láthatólag ő is igyekezett elkerülni a találkozást az exmentorral és feleségével.
— Jól vagy, testvér? — köszöntötte Altaïr. A hangjában volt valami kihívó.
— Ki kérdi ezt? — kérdezett vissza a másik udvariatlanul.
— Nem ismersz meg? Én vagyok az, Altaïr.
Az orgyilkos ferde pillantást vetett rá.
— Ez a név üresen cseng, te pedig... a semmivel vagy egyenértékű. Inkább beszélgetnék a széllel, az is többet jelentene.
Minden ellenállás nélkül jutottak el a várudvarig. Amikor odaértek, megértették, hogy miért engedték be őket egyáltalán. Hirtelen körbevették őket sötét ruhás, a bitorló mentorhoz, Abbászhoz lojális orgyilkosok, és látszott rajtuk, hogy bármikor képesek lesújtani rájuk. Majd felettük egy mellvéden maga Abbász is megjelent, arcán gúnyos mosollyal jelezve, hogy ki az úr.
— Hadd beszéljenek csak! — parancsolta szenvtelen hangon. Majd Altaïrhoz és Mariához szólt. — Miért jöttetek ide? Miért tértetek vissza oda, ahol nem látnak benneteket szívesen? Hogy még jobban meggyalázzátok ezt a helyet?
— Fiunk haláláról akarjuk megtudni az igazat — válaszolta Altaïr nyugodt, erős hangon. — Miért halt meg Szef?
— Az igazságot akarod, vagy ürügyet a bosszúra? — kérdezett vissza Abbász.
— Ha az igazság ürügyet szolgáltat, cselekedni fogunk — vágta rá Maria.
Ettől a replikától Abbász egy pillanatra elgondolkodott, majd halkabban folytatta.
— Add át az Almát, Altaïr, és elmondom, miért kellett a fiadnak meghalnia.
Altaïr biccentett, mintha valami titokról értesült volna, és az összegyűlt Orgyilkos Testvériséghez fordult. Erőteljesen felemelte a hangját.
— Ó, máris kiderült az igazság! Abbász saját magának akarja az Almát! Nem azért, hogy megnyissa, hanem azért, hogy uralja az elméteket!
Abbász gyorsan válaszolt.
— Harminc éve őrzöd azt a tárgyat, Altaïr. Élvezed a hatalmát, magadnak tartod meg a titkait. Megrontott téged!
Altaïr körbenézett az arctengeren. A többség ellene volt, néhányan — csak kevesen — kételkedni látszottak. Elméje gyorsan dolgozott. Kieszelt egy tervet, amely talán be is válhat.
— Ám legyen, Abbász. Vedd el!
Azzal elővette az Almát az oldaltarsolyából, és magasra emelte.
— Hogyan? — ütközött meg Maria.
Abbász szeme felcsillant az Alma láttán, de egy pillanatig habozott, mielőtt intett a testőrének, hogy induljon, és vegye ki Altaïr öreg kezéből.
A testőr közelebb ment. Amikor már Altaïr mellett állt, megszállta egy démon. Derült arckifejezéssel a volt mentorhoz hajolt, és a fülébe súgta:
— Én végeztem ki a fiadat, Szefet. Mielőtt megöltem volna, azt hazudtam neki, hogy te magad parancsoltad a halálát!
Nem látta a villanást Altaïr szemében. Öntelten locsogott tovább, és szinte vissza sem fojtotta a nevetést.
— Szef úgy halt meg, hogy azt hitte, elárultad!
Altaïr ekkor égő szemekkel fordult felé. Kezében az Alma egy kitörő csillag fényével lobbant fel.
— Áááá! — üvöltött fel fájdalmasan a testőr. Az egész teste vonaglani kezdett. Keze a fejéhez kapott, kaparni kezdte a halántékát. Mintha megpróbálná letépni a fejét a testétől, hogy véget vessen az agonizálásnak.
— Altaïr! — kiáltotta Maria.
De Altaïr nem hallgatott rá. Szemében sötét düh ült, miközben a testőrt mintha valami láthatatlan erő ragadta volna hatalmába. Bár próbált ellenállni az őt irányító ingernek, övéből előhúzott egy hosszú kést, remegő kézzel felemelte, és már készült a saját torkába mártani.
Maria megragadta férje karját, megrázta, és ismét kiáltott.
— Altaïr! Ne!
Szavai végre hatásosak voltak. Egy pillanat, és a láthatólag megviselt Altaïr kiszabadult az őt rabul ejtő révületből. A szeme visszanyerte szokásos színét, az Alma pedig kialudt, sötéten, tompán feküdt a kezében.
A testőr viszont, miután megszabadult a külső erőtől, megrázta magát, mint egy kutya, a dühtől és rettegéstől őrülten nézett körbe, majd szörnyű átkot kiáltva Mariára vetette magát, és mélyen a hátába vágta a kését. Majd hátralépett, nem húzta vissza a kést. Maria ajkát halk kiáltás hagyta el. Az orgyilkosok egész csapata kővé dermedten állt. Abbász maga nyitott szájjal bámult, hang nem jött ki a torkán.
Altaïr mozdult meg elsőnek. A testőrnek úgy tűnt, mintha egykori mentora szörnyű lassúsággal bocsátaná ki rejtett pengéjét. A penge pattanása olyan hangosnak hatott, mint egy naptól felhevült kő szétpattanása. A testőr látta, hogy a penge közelít hozzá, az arcához, egyre közelebb, másodpercről másodpercre. Ám aztán oly vad sebességre váltott, hogy úgy érezte, kettészeli az arcát a szeme között. A feje felrobbant, majd már nem volt a helyén semmi.
Altaïr a másodperc töredékéig megállt, nézte, ahogy a testőr a földre dől, a vér kilövell a fejéből a szétroncsolt szeme között, majd elkapta zuhanó feleségét, és finoman lehelyezte a földre, amely, tudta, nemsokára magába fogadja. Szívében jégcsap nőtt, ahogy lehajolt hozzá, arcuk olyan közel került egymáshoz, mint a csókra készülő szerelmeseké.
A csend páncélként borult rájuk. Maria beszélni próbált. Altaïr feszülten hallgatta.
— Altaïr. Szerelmem. Legyen erőd.
— Maria... — a hangja nem volt több gyötrelmes suttogásnál.
Majd ismét felemelkedtek körülötte az iszonyatos hangok, a por és az illatok, átütve a védőpáncélt. Mindet túlharsogta Abbász süvítő hangja:
— Megszállott! Öljétek meg!
Altaïr felegyenesedett, kihúzta magát, és lassan hátralépett.
— Vegyétek el tőle az Almát! — üvöltötte Abbász. — Most!